2. rész - A titkos találkozó

Lehuppantam a kényelmes bőrfotelbe az igazgatói irodában, és egészen addig a hajammal játszadoztam míg meg nem érkezett a "diri". 
-Alexis..-sóhajtott fel- Mond, valaha ki fogod ezt nőni?
-Mégis micsodát? Azt, hogy van stílusom, és nem vagyok egy divatbábu? 
-Nem az a baj, hogy van stílusod. Hanem az, hogy ilyen.
-Még szerencse, hogy nem magának kell elviselnie a csúfolkodást és bántás, azért, mert az, aki.
-Én már ezzel nem tudok mit kezdeni. Sajnos, mivel ez egy művészet beállítottságú iskola, nem tilthatom meg az önkifejezést.
-Na látja! Ez esetben, elmehetek végre? - kérdeztem egy szemtelen mosoly kíséretében.
-Tessék.. - ezt egy újabb sóhajtás követte.

*~*

Most hogy végre kiszabadultam a suliból, elsétáltam az erdőbe. Miután meggyőződtem róla, hogy senki sem követ, illetve senki sem lát, kieresztettem megfáradt, elzsibbadt szárnyaim és nekifutásból elrugaszkodtam a földtől. A repülés számomra felszabadulás. Ahogyan a menetszél lobogtatja a hajam, ahogy a hűs levegő cirógatja az arcom...felbecsülhetetlen érzés. Még akkor is felszabadít, mikor tudom, hogy egy olyan találkozóra tartok, ahol akár meg is ölhetnek. De ez sem tartott vissza. Csak repültem, repültem egész a mezőig ahol most már fájdalom, sebek nélkül jött össze a landolás.

-Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim? Csak nem Alexis?
-Üdv. - szóltam zavartam. 
-Buta, buta kislány..- az ismeretlen hang felnevetett.
-Ki maga, és miért hívott ide?
-Naiv. Naiv, buta kislány. - a hang gúnyos kacagásba kezdett.
-Tess..-de mielőtt befejezhettem volna a felháborodást, egy késszúrást éreztem az oldalamban. Éles sikításom szinte hasította a levegőt. A zsebembe kaptam a gyógyító üvegcsémért, de nem vol ott. Fogalmam sem volt, mit tegyek, de legalább megláttam végre a hang tulajdonosát. Egy öltönyös férfi, egyik szeme vörös, a másik kék. Ő egy félvér démon. A démonok az angyalok legnagyobb ellenségei. A félvérekről meg már magunk sem tudjuk, mit gondoljunk. Van, akibe több angyalvér szorult, mint démon, de sajnos fordítva is akadnak példányok.
Ekkor eszembe jutott a kis kés, amit mindig a bokámon hordtam, az apám adta nekem, szerinte így sokkal biztonságosabb. Egy magabiztos mozdulattal felé hajítottam, a földre zuhant. Amíg szenvedett, kaptam az alkalmon, kiengedtem a szárnyaim, és jó messzire repültem. Sírtam, véreztem, de menekülnöm kellett. Csak azt nem tudtam, hogy hová...

1. rész - Egy tipikus reggel

-Alexis! Ne lustálkodj, most azonnal kelj fel! - az édesanyám nem túl barátságos üvöltésére keltem.
Egyáltalán nem lepett meg, sosem szeretett, így érthető, hogy miért nem egy barátságos puszival kelt. Ha valami olyat mondok, ami neki nem tetszik, egy pofonnal jutalmazza. Az is idegesíti, hogy a ruhatáramban gyakran megfordul az ötágú csillag, és a fekete szín. A tupírozott hajammal, és a sminkemmel sem jön ki jól, de kit érdekel? Nem véletlenül nézek ki így. Nem vagyok egy átlagos, lázadó tinédzser. Én angyal vagyok, és látom a sötét lelkeket. Egy titkos szolgálatnak dolgozom, akik az angyalok legnagyobb ellenségének elpusztításával foglalkoznak. Azaz, démonölők. Mint említettem, én magam is az vagyok. Ezt senki sem tudja rólam. Na, de ugorjunk vissza a valóságba, az étkezőbe, ahol anya egy égett gofrival jutalmazott.
-Elkések, mentem, csáó! - azzal kisietett az ajtón.
Én bele sem kezdtem szörnyű látvány nyújtó reggelim elfogyasztásába, inkább csináltam egy szendvicset. Összepakoltam a cuccom, és kiléptem az ajtón. Indulás a suliba. Nem a megszokott módon utazom, szóval körülnéztem, lát-e valaki. Mikor bebizonyosodott, hogy senki sincs a környéken, egy hatalmas nekifutással kieresztettem a szárnyaim. Mesebelien hangzik, nemde? Nem vagyok igazán oda érte, fájdalmas az érkezés. Az iskola fölötti erdőben landoltam, de nem volt valami sikeres a fékezés, végigcsúsztam a térdeimen. Minden tiszta vér lett mögöttem, ezért gyorsan leírtam az ujjammal egy háromszöget - a gyógyulás irónját - a sebeim köré. Azonnal, fájdalommentesen szívódtak be. Megigazítottam a ruhámat, és elindultam az iskolám felé.

*~*

-Nézzétek, meg jött Miss Boszi! - az egész folyosó hangosan felnevetett. Éreztem, ahogy egy papírgalacsin landol a hajamban.

Nem érdekelt, ez már teljesen megszokott volt. Csúfolnak, dobálnak, bántanak.. Mindezt a külsőm, és a beállítottságom miatt. Undorodom mindenkitől, aki így ítélkezik. De nem baj, ez az utolsó évem ebben az iskolában. Az első óra: Matek. Hogy én mennyire utálom! Még csak nem is értem, örülök, ha megvan a kettes. Minden más tantárgyból kitűnően teljesítek, de ez nem megy. Talán azért, mert a tanár megvet? Úgy bizony, a tanárok is elítélnek. Talán még undorítóbb ez, mint a gyermetegen dobálózó végzősök. Mégiscsak felnőtt emberek.. Mindegy. Nem is érdekelt igazán mások véleménye. A matekórákban csak egy jó dolog volt. Hátul ülök, és van időm filózni. Ezek alatt az éveknek tűnő negyvenöt percek alatt átgondolom az egész napot, hogy mit fogok ma tenni, és hogy milyen kifogással simítsam el, hogy nincs kész a leckém. Egy idegesítő, vékony hang zökkentett ki:

-Miss Weither, az igazgatóiba!

Szuper. Már megint hallgathatom a hegyibeszédet a lázadásról..

Prológus, előszó

Sziasztok! :)

Íme, a történetem prológusa, remélem tetszeni fog nektek!:) Jó olvasást!;)

Alexis, egy csöppet sem átlagos lány. Oda-vissza van a természetfeletti dolgokért, tizenhat éves létére, semmi más sem izgatja, csak ez a téma. Az iskolában "boszorkány"-nak csúfolják, mert furcsa hajlamai külsején is meglátszanak. Ez csak egy gyermeteg hóbort, egy mánia? Jelent ennél többet is? A későbbiekben kiderül, mi magyarázza főhősünk hajlamát, illetve a körülötte történő paranormális eseményeket.

Remélem akad majd pár ember, akit megfogott a prológus, akár a cím, és érdeklődve várja az első részt!:) Addig is viszontlátásra ! ;)

Francy*